Kanizsai Dorottya Gimnázium

12. B 2012-2016

Amikor 2012. szeptember elsején gólyaként megszálltuk a Kanizsai Dorottya Gimnázium 55-ös termét, csak idegenek voltunk egymás számára. Nem alkottunk közösséget, csupán egy ismeretlenekből álló csoportot.
Az osztályba belépvén felmértük a terepet, de magunkat a lehető legjobban összehúzva kerestük meg a helyünket első kanizsais padtársunk mellett – aki néhány esetben ideiglenesnek bizonyult. Eltelt némi idő, amíg kialakultak a barátságok, lezajlottak a padtárscserék, és amíg megjegyeztük mindenkinek a nevét.

Aztán eljött az első osztálykirándulásunk Budapesten. A mi osztályunk valahogyan ezeken a kirándulásokon mindig összekeveredett, és az amúgy néha elkülönülő baráti körök ilyenkor összeolvadtak. Felejthetetlen képek, történetek születtek, amelyeket a négy év alatt az osztály szószólói többször is előadtak, mindig töretlen lelkesedéssel, és néha hihetetlen részletekkel kiegészítve.

Tízedikesként az első napon mindenki sprintelt az osztályba, hogy lefoglalja a legjobb helyeket, nem csak magának, hanem a barátoknak is, hiszen fontos, hogy minden óra a lehető legjobb társaságban teljen. (Nem mellesleg ez a dolgozatoknál is hasznos volt.) Ekkorra már kialakult, hogy az osztályunkban ki miben tehetséges, kihez érdemes fordulni, hogy segítsen a matekházi megoldásában, vagy elmagyarázza, hogy németből melyik kötőszavak után használjuk a KATI szórendet.

Ebben az évben Keszthelyre mentünk osztálykirándulásra, és az osztályfőnöknőnket rávettük, hogy kísérjen el minket egy olyan kiállításra, melyben szerepelt pár jelenet Boccaccio Dekameron című novelláskötetéből – legalábbis én ezt virágnyelven így fogalmaznám meg. Minden egyes osztálykirándulás egyre csak jobb lett. Elfelejtettük erre a napra, hogy ki sumákolta el a megírt matekháziját, vagy ki nem segített valamelyik dolgozatnál.

Tizenegyedikben éreztük, hogy itt már komolyodik a helyzet; jöttek a fakultációk, a koncentráltabb készülés az órákra, a gondolkodás, hogy ki mi akar lenni. De szünetekben, hála pár vicces arcnak, a hangulat mindig feloldódott még egy nehéz dolgozat után is.

Négy kanizsais évünk legmeghatározóbb élménye volt az ausztriai kirándulás – ami végre, a sok könyörgésnek eleget téve ott alvós lett. Lackenhofi szállásunkon rendkívül jól éreztük magunkat minden este és legfőképpen hajnalban. Még most is emlékszem, hogy a legkisebb szobában összegyűlve beszélgettünk, nyomorogtunk a teraszon, vagy éppen azzal szórakoztunk, hogy kicsi a rakást játszottunk. Elmentünk egy gyógyfürdőbe, ahol kemény csata bontakozott ki a fiúk és a lányok között – a lányok hajának kisebb örömére, hiszen eleinte senki nem akarta, hogy lobonca vizes legyen. Voltunk csokoládégyárban, ahol mindenki degeszre tömte magát Zotter-csokoládéval és utána moccanni sem bírtunk. Annyi jó emlék kötődik azokhoz a májusi napokhoz, annyi új becenevet ragasztottunk egymásra, amint kiismertük a másikat… És szerintem mindenki vissza akarna menni oda még egyszer, ha tehetné.

Aztán eljött a tizenkettedik osztály. Belegondoltunk, hogy jövőre szeptemberben már nem sietünk helyet foglalni az iskolában.
A tanárok az érettségivel riogattak minket, mi pedig egymást kérdeztünk októberben: Van már kidolgozott tételed? Aztán, ha valaki elkeseredett és hangosan sírni kezdett, hogy ő bizony meg fog bukni, az osztály egy emberként állt ki mellette. Volt, hogy néha keményebben odaszóltak neki, hogy menni fog, az érettségibe még senki sem halt bele. Igazi közösségként segítettük át egymást a nehézségeken, bár voltak olyanok is, akik kihúzták magukat ebből - a saját kárukra. Azonban, még ők is tagjai voltak a szalagavató műsorának a felépítésében. Nem volt olyan ember, aki ebben ne vett volna komolyan részt, hiszen senki sem akart a végzős évfolyam és a szülők előtt leégni.

Mindenki mondta, hogy hamar el fog menni ez az év. Be kell vallanom, igazuk volt. Csak pörögtek a napok, aztán a hónapok. Mindig megfogadtuk, hogy jobbak leszünk, aztán néha ezt az ígéretünket el is felejtettük. Buliztunk egy jót szalagavató után, és másnap néhányan becsületesen bejöttünk az iskolába, pedig kótyagosak voltunk.

De most már elballagtunk, és nem sírtunk, mert nem hittük el, hogy vége van. Pedig vége van. Egy korszak lezárult az életünkben, és már sehogyan sem hozhatjuk vissza. Még a szóbelikig látjuk egymást, még ott a nyár, mielőtt az osztály 24 féle útra indul.
 
Janzsó Kíra 12.B

Bemutatkozás

Eseménynaptár

Hasznos linkek