A 9. E-től a 13. K-ig
Izgalmas dolog egy teljesen új képzés alanyaként elvégezni a gimnáziumot. Kilencedikben E-nek indultunk, majd két év elteltével átkereszteltek minket K-ra, egy újszülött törvénynek köszönhetően. Első kéttannyelvűs osztályként úttörőnek számítottunk a Kanizsaiban – meg persze bizonyos szempontból kísérleti nyúlnak, de mindennek megvolt a maga előnye és hátránya.
Mindig mondják, hogy az idő megszépíti az emlékeket. Valóban: most már nevetve emlékezünk vissza néhány régen nehezen múló tanórára, az egymás közötti konfliktusokra, tanárokra, akikkel időnként meggyűlt a bajunk, - pedig még nem is telt el sok idő. Napjaink most is tanulással telnek, mert az igazi próba, a szóbeli, Damoklész kardjaként lebeg felettünk.
Nehéz lenne átfogó képet adni az osztályunk öt évéről, szerintem nem is lehet. Emberek jöttek-mentek, diákok és tanárok egyaránt. Nem mondom, hogy nem voltak nehézségeink, amelyek néha elfedték a jót, de most, az út végén visszatekintve látjuk, mennyi szép élménnyel lettünk gazdagabbak, és azt is, hogy minden rossznak megvolt az oka, cél nélkül nem történt semmi.
Nem tudnám megmondani, mikor váltunk igazi közösséggé. Szépen, fokozatosan történt. Egy biztos: akármennyi széthúzás is volt az osztályban, ha közösségként kellett kiállnunk magunkért, mindenki össze tudott dolgozni. Ha együtt kellett valamit csinálunk, a közös munka mindig meghozta gyümölcsét. Például kilencedikben az utolsó héten összerakott gólyaavató műsorunkat az évfolyam legjobbjának szavazták meg, de jól sikerült szalagavatós műsorunk is.
Az osztálykirándulásaink biztosan hozzátettek ahhoz, hogy igazi csapattá formálódtunk a végére. A kilencedikes, „bemelegítő” bécsi osztálykirándulás képeit nézegetve elsőre az tűnik fel, hogy: „úúúúúúristen, milyen hajad volt?! És nekem milyen hajam volt?!” Viszont eltekintve attól, hogy mindenki milyen pici és más volt még, már ott is látszott, hogy itt valami jó vette kezdetét. (Leginkább abból, hogy egy olyan csoportképet sem találtam, ahol mindenki normális fejet vágott volna.)
A további osztálykirándulásainkért és egyéb, külön szervezett utainkért köszönet illeti osztályfőnökünket, Lovassné Vass Enikőt, hogy elvitt és elviselt minket. Berlinben majdnem egy hétig! Ami azért nagy teljesítmény, ha valaki ismeri egy kicsit az osztályunkat.
Ha egy dologban az összes tanárunk egyetért, akkor az az, hogy mindenki egy külön egyéniség nálunk. Talán ezért voltunk ennyire bonyolultak. Nem igazán alkudtunk meg, csak ha nagyon muszáj volt. Remek programötleteinkkel (például rögtönzött Halloween parti) csináltunk magunknak pár tanítás nélküli napot – és ilyenkor mindig volt sütink a megvesztegetésre.
Az, ahogy közösséggé formálódtunk, mindenkit egyénként is fejlesztett. Az emberek, akiket itt megismertünk, akarva-akaratlan befolyásolták az életünk alakulását. Az itt köttetett barátságok életre szólóak, és biztos vagyok benne, hogy azok is, akik nem maradnak napi kapcsolatban, örömmel fogják üdvözölni egymást, ha véletlenül találkoznak.
Összegezve: jó volt kanizsaisnak lenni. A sok tanulás ellenére is azt tudom mondani, hogy élveztem ezt az öt évet. Nem tudom megmondani, miért. Az osztály? A tanárok? Az állandó kajaszag? Talán az összes együtt jelenti a kanizsais létet, a boldog diákéveket, amire örömmel fogunk emlékezni, amíg csak élünk!
Mindig mondják, hogy az idő megszépíti az emlékeket. Valóban: most már nevetve emlékezünk vissza néhány régen nehezen múló tanórára, az egymás közötti konfliktusokra, tanárokra, akikkel időnként meggyűlt a bajunk, - pedig még nem is telt el sok idő. Napjaink most is tanulással telnek, mert az igazi próba, a szóbeli, Damoklész kardjaként lebeg felettünk.
Nehéz lenne átfogó képet adni az osztályunk öt évéről, szerintem nem is lehet. Emberek jöttek-mentek, diákok és tanárok egyaránt. Nem mondom, hogy nem voltak nehézségeink, amelyek néha elfedték a jót, de most, az út végén visszatekintve látjuk, mennyi szép élménnyel lettünk gazdagabbak, és azt is, hogy minden rossznak megvolt az oka, cél nélkül nem történt semmi.
Nem tudnám megmondani, mikor váltunk igazi közösséggé. Szépen, fokozatosan történt. Egy biztos: akármennyi széthúzás is volt az osztályban, ha közösségként kellett kiállnunk magunkért, mindenki össze tudott dolgozni. Ha együtt kellett valamit csinálunk, a közös munka mindig meghozta gyümölcsét. Például kilencedikben az utolsó héten összerakott gólyaavató műsorunkat az évfolyam legjobbjának szavazták meg, de jól sikerült szalagavatós műsorunk is.
Az osztálykirándulásaink biztosan hozzátettek ahhoz, hogy igazi csapattá formálódtunk a végére. A kilencedikes, „bemelegítő” bécsi osztálykirándulás képeit nézegetve elsőre az tűnik fel, hogy: „úúúúúúristen, milyen hajad volt?! És nekem milyen hajam volt?!” Viszont eltekintve attól, hogy mindenki milyen pici és más volt még, már ott is látszott, hogy itt valami jó vette kezdetét. (Leginkább abból, hogy egy olyan csoportképet sem találtam, ahol mindenki normális fejet vágott volna.)
A további osztálykirándulásainkért és egyéb, külön szervezett utainkért köszönet illeti osztályfőnökünket, Lovassné Vass Enikőt, hogy elvitt és elviselt minket. Berlinben majdnem egy hétig! Ami azért nagy teljesítmény, ha valaki ismeri egy kicsit az osztályunkat.
Ha egy dologban az összes tanárunk egyetért, akkor az az, hogy mindenki egy külön egyéniség nálunk. Talán ezért voltunk ennyire bonyolultak. Nem igazán alkudtunk meg, csak ha nagyon muszáj volt. Remek programötleteinkkel (például rögtönzött Halloween parti) csináltunk magunknak pár tanítás nélküli napot – és ilyenkor mindig volt sütink a megvesztegetésre.
Az, ahogy közösséggé formálódtunk, mindenkit egyénként is fejlesztett. Az emberek, akiket itt megismertünk, akarva-akaratlan befolyásolták az életünk alakulását. Az itt köttetett barátságok életre szólóak, és biztos vagyok benne, hogy azok is, akik nem maradnak napi kapcsolatban, örömmel fogják üdvözölni egymást, ha véletlenül találkoznak.
Összegezve: jó volt kanizsaisnak lenni. A sok tanulás ellenére is azt tudom mondani, hogy élveztem ezt az öt évet. Nem tudom megmondani, miért. Az osztály? A tanárok? Az állandó kajaszag? Talán az összes együtt jelenti a kanizsais létet, a boldog diákéveket, amire örömmel fogunk emlékezni, amíg csak élünk!
Rövid Réka 13.K
Bemutatkozás
Eseménynaptár
Hasznos linkek
