Jó, vagy rossz? Gondolatok a diákok kötelező közösségi munkájáról

Idén érettségizik az az évfolyam, akiknek az érettségi bizonyítvány megszerzéséhez igazolniuk kell, hogy középiskolás éveik alatt 50 óra közösségi munkát végeztek. Evvel kapcsolatban eltérőek a vélemények, de én kitartok amellett, hogy ez egy nagyon jó kezdeményezés, még ha a megvalósításba bele is csúszott néhány hiba. Nagyon fontos, hogy szülők és tanárok hogyan kommunikálják a gyerekek felé ezt a lehetőséget. Igen, lehetőséget!

Régen minden gyerek végzett valamilyen munkát a szünidőben, ma viszont nem olyan egyszerű diákmunkához jutni. Márpedig nagy előny, ha az ember tapasztalatokat szerez a munka területén. A mai anyagias világban persze mindenki csak a pénzre gondol, és a közösségi munkáért nem fizetnek. Mégis gazdagabb lesz, aki elvégzi. Ha ügyes, és nem csak arra törekszik, hogy minél hamarabb és minél egyszerűbben meglegyen az 50 órája, több területtel is megismerkedhet. Nem is beszélve a kapcsolatokról, amelyekre a munka révén tehet szert. Olyan esetről is hallottam, amikor a diáknak a közösségi órák teljesítése után fizetést ajánlottak, ha továbbra is dolgozik. Megtudhatják, mit szeretnének, vagy éppen nem szeretnének csinálni felnőtt életükben. Ha van cél, könnyebben megy a tanulás is. A felnőttek felelőssége, mit mondanak erről az 50 óráról! Ha egy szükséges rossznak nyilvánítják, a diákok is így tekintenek rá. Ha a munkahelyek nem megfelelő munkával kínálják meg őket, elveszítik a lelkesedésüket, de ennek a fordítottja is lehetséges. Összegyűjtöttem néhány véleményt a végzősök köréből, jót és rosszat egyaránt, hogy mindenki tanulhasson belőle.

---

A közösségi munkámat a karneválon, óvodában és a Rumi gyermekotthonban töltöttem. Azért döntöttem így, mert ott lehetőségem volt gyermekekkel foglalkozni, amit gimnáziumi tanulmányaim után is szeretnék, hiszen az a célom hogy gyógypedagógus legyek. Ezt legjobban a Rumi Gyermekotthonban lévő gyermekek segítésével tapasztalhattam meg. Kirándulásokra kísértem őket illetve Karácsony és Húsvét alkalmából kézműves foglalkozásokon segítettem nekik díszeket készíteni. Nagyon élveztem a velük töltött időt, és megerősítést nyertem, hogy jó irányt választottam a továbbtanulás szempontjából. A karneválon arcfestést vállaltam illetve hennát is festettem. Itt sok új embert ismertettem meg és jól is éreztem magam. Az óvodában mesét olvastam a gyerekeknek és az uzsonnáztatásban segítettem illetve játszottam is velük. Jó érzés volt, hogy minden héten nagyon vártak már és nagy örömmel köszöntöttek, mikor megérkeztem. Nagyon örülök, hogy lehetőségem volt ilyen közösségi munkát végezni, csak jó tapasztalatokat nyertem belőle.

 

A Közösségi munka során egy könyvtárban dolgoztam. Szerencsére mindenki kedves és segítőkész volt, élveztem is, hogy ott dolgozhatok.  A könyvtárban is szívesen vették a segítséget. Az egyetlen probléma talán csak az volt, hogy nem lehetett napi két óránál többet dolgozni.

Személy szerint bennem semleges élményként maradt meg az 50 óra közösségi szolgálat. Az alap elgondolást jó ötletnek tartom, hiszem betekintést nyerhetünk adott esetben egy másik világba, olyan emberekkel, akik tényleg igénylik a segítségünket. Ezek láttán a mi hétköznapi gondjaink is eltörpülhetnek. Viszont azt, hogy kötelezik a diákokat már 14-15 évesen ilyen munka végzésére, feleslegesnek tartom. Szerintem ez ugyanúgy működik mint a kötelező olvasmányok – vagy senki nem csinálja, vagy nem örömmel fogja elvégezni, pontosan azért, mert ’muszáj’. Emiatt szerintem a diákok nagyon nagy része inkább próbált kibúvót keresni, és minél egyszerűbben leigazoltatni ismerősökkel az órákat. Összességében, ha másra nem is, leleményességre készteti a tanulókat.

2013 nyarán részt vettem egy, a kerekes székes sportot reklámozó programon. A Nyugat-Magyarországi Egyetem csarnokában zajlott az esemény, körülbelül 20 résztvevővel. Mindenki jól érezte magát és közvetlen tapasztalatokat szerezhettünk a kerekes székes sportolók világáról. Ugyanezen a nyáron a Nyugat-Magyarországi Egyetem könyvtárában töltöttem el 5x2 órát egy barátom társaságában, a feladatunk a következő volt: régi, évtizedekkel ezelőtti újságokat (főleg Vas Népét) beszkennelni, valamint kronologikus sorrendben a mappákba helyezni. Maga a munka nagyon monoton volt, azonban jó társaságban gyorsabban telik az idő, így nem éreztem rosszul magam, nem beszélve arról, hogy rengeteg apró információt tudtam meg a születésem előtti Vas megyéről, illetve a számítástechnikai képességeimet is tudtam fejleszteni.

Negatív tapasztalatom volt a közösségi munkával. Az eredeti elképzelés az volt, hogy ez majd segít megtalálni azt, amivel később foglalkozni akarunk. Az ötlet jó lenne, de a túl sok szabályozás ezt lehetetlenné teszi.
A rendszer megyénként máshogy működik, viszont nálunk volt egy olyan szabályozás, hogy az órákat a saját megyénkben kell teljesíteni. (Pest megyében például nem, egy ismerősömnek elfogadták a Kapolcson töltött tíz napot is, ugyanez nálunk nem volt lehetséges – pedig akkor nyolcvan közösségi órával lehetnék gazdagabb.) Ez a kitétel pedig nagyon sok mindent akadályozott, nekem például több lehetőségem is lett volna gyerekek táboroztatására, de mivel sem a szervezet, sem a tábor nem Vas megyében volt, ezért ezt nem fogadták volna el. A másik probléma az, hogy mi mindent lehetett csinálni közösségi munka gyanánt. Attól, hogy nem fizetnek, még nem lesz közösségi. Csak egy példa: szerintem közösségi munkának nevezni azt, hogy a moziban jegyeket ellenőrzök, erősen fals elképzelés. Ez nem közösségi munka, hanem ingyen munkaerő a mozinak, a gyereknek pedig egy könnyű lehetőség az ötven óra megszerzésére. Mást ugyanezért eddig fizettek… És nem hiszem, hogy a szép, tiszta 3D-s szemüvegektől több lett az emberiség annyival, hogy azt mondhassuk: „Ez már igen! Ez közösségi munka!” Hogy nekem honnan volt meg tizenakárhány órám az ötvenből? Ültem a katasztrófavédelemnél és előadást hallgattam. Éppen árvíz volt, akár homokzsákokat is tölthettünk volna, de előadásokat hallgatni arról, hogy hogy is működik a katasztrófavédelem valóban sokkal hasznosabb volt. Nem éreztem úgy, hogy a társalom hasznos tagja voltam abban a pár órában.
Mostanában nagyon sokat hallunk arról, hogy a diákok túlterheltek, és ez igaz. Egy átlag középiskolás diák ma Magyarországon nyolctól háromig – esetenként tovább! - iskolában van, ezután a legtöbben iskola utáni tevékenységeken is vesznek részt, például zenélnek vagy sportolnak.  Jobb esetben ennek este hat-hétig vége van, ezután pedig még tanulni is kéne, ha még jut rá energia és idő. Mivel tinédzserekről beszélünk, nagy szerepet játszik az is, hogy a barátainkkal töltsünk időt – ha marad. (És ezek között még az is lehet, hogy a szüleink sem feltétlenül csak fényképről szeretnének ismerni minket.) Ide kéne még valahogyan beszorítani a közösségi munkát. Személyes tapasztalatom a közösségi munkáról: ha a VDKSz irodájába mentem be, akkor sajnos éppen nem volt semmi lehetőségük, szóval a legjobb az volt, ha az egész ismeretségi körömben körbenéztem, hogy – és most ne hazudjunk -, ki tudna nekem órákat szerezni. Hiába áltatjuk magunkat: a legtöbb diák valójában egy-két órát dolgozott csak, vagy még annyit sem, viszont mégis mindenkinek meglett valahogy az ötven.

 

Az elején nem tetszett nekem ez a közösségi munkás dolog, és szerintem sok diáktársam így volt ezzel. Haragudtam, hogy miért pont nekünk kell ez először? Előttünk is leérettségizett mindenki anélkül, hogy bármilyen közösségi munkát végzett volna. Így utólag belegondolva, nem volt rossz, mert rengeteg embert ismertem meg általa.
Jó dolog volt benne az is, hogy az ember különböző helyeken próbálhatta ki magát. Látta, mások mivel keresik a pénzt és elgondolkodhatott rajta, ő tudná-e csinálni, vagy soha többet, még csak a közelébe se akar menni annak a munkának. A hátránya nekem egyedül az volt, hogy 50 órát le kellett "dolgozni", és emiatt sokszor háttérbe szorultak a saját dolgaim, pl. a barátok stb.

Én összességében jó kezdeményezésnek tartom a közösségi munkát, de szerintem főként hozzáállás kérdése, ki hogyan teljesíti, mennyire veszi komolyan. Egyébként nagyon könnyű úgy órákat szerezni, hogy nem igazán kell tenni érte. Ez az egy negatívuma van, illetve az, hogy az elején nehézkesen ment az adminisztráció, amit magunknak kellett intézni. A legnagyobb előnye pedig, hogy be tudom írni a motivációs levelembe. Főleg külföldön sokat számít, ha valaki önkénteskedik. Én a karneválon voltam egy kávézóban segíteni, öregek otthonában és karitászos ételosztáson párszor. Mind pozitív élmény volt, de ezek közül az események közül csak a karneválra mentem kifejezetten azért, hogy órát kapjak, a többin egyébként is részt vettem volna.

A közösségi munkával kapcsolatban csak jó élményem volt. Szerencsém volt, mert olyat csinálhattam, amit szerettem és jó érzés volt segíteni. Az elmúlt 4 évben a karneválon arcot festettem, ezzel nevelő otthonban élő gyerekeknek gyűjtöttünk. Biztos vagyok benne, hogy a következő években is, ha tudok, megyek.
Alapvetően nem tartom jónak, hogy erre köteleznek bennünket. Évközben szinte lehetetlen teljesíteni az 50 órát, a szünet pedig elméletileg a gyerekeké. Azt gondolom, hogy a közösségi szolgálat nélkül is, ha lett volna lehetőség, részt vettem volna ebben. Annak idején azt mondták ez segít eldönteni, mit akarunk a jövőben. Ez személy szerint nekem nem segített. Akkor is tudtam már mi akarok lenni és a közösségi szolgálat nem befolyásolta. A hozzá tartozó adminisztrációt pedig meg sem említem. Rengeteg idő ment el csak azzal, hogy papírokért futkostunk, vagy adatokat vittünk fel a rendszerbe. Ennek ellenére szerencsés vagyok, mert az osztályfőnököm sokat segített és a szülők minden lehetőséget megteremtettek, amit csak tudtak, hogy könnyen teljesíthessük.