A MAGYAR DAL NAPJA - ’A Dal A Miénk’

Szeptember második vasárnapja ugyanis a Magyar Dal Napja. Ehhez csatlakozva az AGORA Szombathelyi Kulturális Központ és a Jam Music idén megszervezte ’A Dal a Miénk’ elnevezésű rendezvényt.
Délután kettőtől a szombathelyi Főteret zenészek lepték el. Sose láttam ennyi dobfelszerelést egy helyen, ahogy ennyi gitárt sem. Nem értek hozzájuk, de volt ott mindenféle színű és alakú hangszer, amik külön-külön is fantasztikusan jól szólnak, nemhogy mind együtt! Még csellisták is csatlakoztak. És természetesen ott voltunk mi, a Kanizsai kórusa: kinyomtatott dalszövegeket lobogtatva a mikrofonok köré gyűltünk.
Nyakamba akasztottam a kék szalagon lógó kártyát, amit kaptunk, és bár nem VIP belépő volt, nagyon is fontos személynek éreztem magam tőle – mert ezzel máris a hatalmas zenekar tagja lettem.

Voltak ott profik és amatőrök egyaránt. Olyanok, akik még csak nemrég kezdtek el játszani a hangszeren, és olyanok, akik már magasan képzett, tapasztalt zenészek. Kortól és nemtől függetlenül, kicsik és nagyok, fiúk-lányok-férfiak-nők mind együtt, teljesen „egy húron pendülve”, ha ideillik ez a szófordulat.
Egy közös próbát követően dr. Puskás Tivadar polgármester rövid köszöntő után megnyitotta a rendezvényt.

Egyre több kíváncsi érdeklődő sereglett körénk. A jelzőszalagon belül több mint százan voltunk, szalagon kívül többszázan álltak. Ha pontosítani akarok: úgy kétszáz zenész jelent meg, és vagy ezer néző/hallgató gyűlt össze, akik közül sokan velünk együtt énekeltek.
A színpadon Holdosi Attila, Hollósi László, Keszei Tamás és Kusztor Gergely vezette a közös zenélést. Három dal volt a tarsolyunkban, mindegyik dal kétszer hangzott el.

Az LGT-számmal kezdtünk, amelynek címe egyúttal az esemény neve is volt: „A dal a miénk”.
Volt valami „borzongatósan” jó abban, ahogy egyszerre szólaltak meg a dobok és a gitárok, egyszerre hangzott fel a sok-sok zenerajongó ember hangja.

Fönn a színpadon ennél a számnál Varga Bence énekelt a Zaporozsec zenekarból, míg a következőnél Fekete Linda és Jámbor Nándor a Mágikus Mintha együttesből. Másodiknak ugyanis az Anna and the Barbies szerzeménye jött: „Márti dala”. Ezzel a zeneszámmal arra biztattuk egymást, hogy szeressünk, nevessünk, és kezdjünk el élni. Hiszen… „Olyan jó néha érezni, hogy élek!”
Utolsónak a Tankcsapda örökzöld slágere szólt, az „Ez az a ház”. Ennél aztán tetőfokára hágott a hangulat. Németh László állt a színpadra a Mokka Tribute zenekarból, és felhangzott az a semmivel össze nem téveszthető intro.

Ugyanolyan beleéléssel dalolt a KDG énekkara, mint a ’TCS’ pólót viselő metálosok. „Ami kinn, az van benn, Ami fenn, az van lenn” – zengett a tér.
 
Mindeközben fotósok jártak körbe a kamerájukkal, hogy minden pillanatot megörökítsenek. Még egy drón is vett minket a levegőből.
„Ez az a ház, itt élek” – hangzott el az utolsó sor és kezek emelkedtek a magasba: metálvillát mutató, dobverőt szorongató vagy éppen gitárt tartó kezek.

Egy csoportkép-fotózással zártuk ezt a fergeteges délutánt. Annyi kamera meredt népes csapatunkra, hogy hirtelen azt se tudtam, melyikbe nézzek. Így aztán nem néztem egyikbe se, inkább csak egy széles mosollyal az arcomon (még akkor is csengett a fülem) békejelet mutattam az ég felé.

Garantált volt a dallamtapadás. Hazáig dúdoltam a három dalt (Persze, csak magamban… Legalábbis remélem, hogy csak magamban!) és az volt az érzésem, hogy napokig nem fognak kimenni a fejemből. De nem is baj, jó helyen vannak ott. Ezentúl –lefogadom – nem fogom tudni elfojtani a mosolyomat, ha meghallom valamelyik dallamot a három közül.
Aki ott volt, nem felejti el egyhamar ezt az élményt. A dal a miénk!

 

2018. szeptember 12. A honlapon megjelent: 2018. október 01.

Szabadi Emma Fotók: Nyugat.hu Videó: TMV Youtube

---