Ezért is érdemes nyelveket tanulni! Avagy: Vakbélműtét a berlini osztálykiránduláson

Kevesen mondhatják el magukról, hogy egy osztálykiránduláson, ráadásul külföldön, megműtik.

Lili így emlékszik az eseményekre:
Összességében pozitív élmény volt a berlini kórházi tartózkodásom. A mentők nagyon gyorsan kiértek a szállásunkhoz, és nem becsülték le a fájdalmam, hanem azonnal segíteni szerettek volna. Az utazásom a mentőben, azon kívül, hogy izgultam, mi lehet a baj, nyugodtan telt, mert bármire szükségem volt, pl. takaró, rendelkezésemre bocsájtották. A kórházba érve elvittek egy külön rendelőbe, ahol csak én voltam, és csak velem foglalkoztak. Nem volt járkálás, nem akartak kitessékelni minél hamarabb, hanem ott várhattam a diagnózist.

Közben elláttak fájdalomcsillapítóval és mindenféle információval, arra az esetre, ha műtétre kerülne sor. A német nyelvű kommunikáció számomra nehezebb volt, főleg hogy kissé sokkos állapotban voltam, de az osztályfőnököm tökéletesen megértett minden szót, és tolmácsolt nekem. A későbbiekben, amikor egyedül voltam, inkább az angolt használtam és ehhez a dolgozók pozitívan álltak. Alig, ha volt, aki csak németül beszélt. 

Amikor kiderült, hogy vakbélgyulladásom van, és azonnal műteni kell, nagyon megijedtem, de nyugtattak és részletesen elmondták, mi is fog velem történni. Nem siettettek, nem helyeztek rám nyomást, így nagyjából fel tudtam készülni lelkileg. Amikor bevittek a műtőbe, kedves ápolók voltak, akik szinten beszeltek angolul, ami nagy segítség volt, mert ott is megértettem mindent.

Elmondták, hogy laporoszkoppal fognak műteni. Így egy hatalmas vágás helyett 3 kisebb, körülbelül 3cm-es vágásom volt, amelyek mára szinte teljesen begyógyultak. Megtörtént a műtét, ami altatásban zajlott. Amikor felébredtem egy másik, nagyobb kórteremben találtam magam. Ott volt egy ápoló, és ahogy felébredtem, foglalkozott velem. Arra már nem emlékszem, miket mondtam, csak arra, hogy folyamatosan beszéltem angolul, ami éppen eszembe jutott. Utána felvittek a szobámba, ami mindössze két férőhelyes volt. Ez hozzáadott a komfortérzetemhez. Akivel voltam az első napon, ő is normális volt.

Eleinte fájdalmas volt felülni, de összességében nem voltak nagy fajdalmaim, főleg a műtét előtti állapotokhoz képest. A barátnőm és az osztályfőnököm is bejöhetett hozzám a műtét napjának délutánján, ami sok erőt adott. Nagyon jó volt látni, hogy fontos vagyok. Este megérkeztek a szüleim is. 

Először úgy volt, hogy ha minden jól alakul, másnap kiengednek, de a biztonság kedvéért végül, a műtét napját nem számolva, 2 napot töltöttem ott. Az éjszakákat nehezebben viseltem, mert kiengedték mellőlem a szobatársam és egyedül voltam a sötét szobában. Sőt volt, hogy egy másik épületből kiabálásokat hallottam, ami megijesztett kissé, de egész éjszaka volt olyan, akivel telefonáltam es ő sokat segített a virtuális jelenlétével. Az ételek finomak voltak és miután visszajött nagyjából az étvágyam, próbáltak a kedvemben járni es mindenféle finomságokkal elláttak. 

Miután kiengedtek még Berlinben maradtam a szüleimmel és csak később jöttünk haza. Az a 10 órás utazás volt a legrosszabb, mert a vége felé már nem találtam kényelmes pozíciót, és mindenhogy fajt a hasam. 

Ezután két hétig nem jártam iskolába, ami az első pár nap után nehéz volt, mert már hiányoztak a többiek, illetve nagyon lemaradtam a tananyaggal, de akkor szüksége volt a szervezetemnek a pihenésre ahhoz, hogy a későbbiekben ne legyen semmilyen probléma. 

Mindent összevetve, szívesebben lettem volna az osztállyal, de úgy gondolom, jobban jártam a német egészségüggyel.