Az elején nagyon nagy lelkesedéssel indultam neki az online oktatásnak, gondolván, hogy már régi motoros vagyok ebben. Azonban az idei a tavalyitól merőben eltér, és kevésbé is élvezem.
Az első héten egy kisebb szünetként fogtam fel az egészet, gondolván, úgysem lesz hosszú távú. Szuper napirendet sikerült kialakítanom, nagyon lelkes voltam. Aztán a feladatok száma hirtelen az egekbe szökött. Nem tudtam, hol áll a fejem.
Sokszor reggeltől estig a számítógép előtt görnyedve igyekeztem leadni a szűkös határidővel ellátott házikat. Néha ezért kevésbe precíz munkákat sikerült beadnom, egy-két perccel az előírt időpont előtt. Ráadásul egy áttanult éjszaka után másnap reggel ugyanúgy kelni kell az első órára. Igaz, tovább tudok aludni, de ezért cserébe még sokszor éjjel is a laptop előtt ülök. Eleinte még kézben tudtam tartani, de aztán egyre jobban kezdett kicsúszni minden a kezeim közül. Egyik online óra a másik után, amelyek száma egyre csak gyarapodott. Fenntarva ezzel az igazi tanóra látszatát, de persze, ez mégsem ugyanolyan.
Mostanra érzem azt, hogy felvettem a ritmust, de az a kellő lelkesedés, ami az első héten volt, már nincs. Gyakran érzem azt, hogy az ilyen módon megszerzett elméleti tudást nem sikerül átültetnem gyakorlatba. Olyan jó lenne végre találkozni az osztálytársaimmal, közösen lemenni a büfébe, együtt hazamenni a suliból és nagyokat nevetni! Nem csak Messengeren beszélni, és órán nem csak a nevükkel ellátott fekete négyzeteket nézni…
Bár van némi pozitív oldala is ennek az oktatási formának - például sokkal több időt tudok fordítani a szeretteimre és a sportra, valamint megspórolom azt az időt, amelyet utazással töltenék -, de remélem, nemsokára visszamehetünk az iskolába, és idén végre elutazhatunk osztálykirándulásra.
2021. február 23. | Hütter Rebeka, 9.K |