Szívbemarkoló sorsok vannak

Azt gondolnánk, hogy a 21. század Magyarországában már nem éhezik senki. Hogy karácsony előtt mindenkinek az a legfontosabb problémája, mi is legyen az ünnepi menü, halat vagy baromfit vegyen, és megsüsse-e azt a régen áhított marcipántortát.

A minap összefutottam egy régi tanítvánnyal. Nagyon soványnak találtam, s ezt holmi divathóbortnak tartva szóvá is tettem.

A válasza ledöbbentett. Igen, tudja, hogy nagyon sovány, de nem biztos, hogy ma eszik-e egyáltalán valamit. A családja széthullott. Édesanyja meghalt, testvérei hasonló helyzetben vannak, apjára nem számíthat. Amit az egyetem mellett keres, abból próbálja fizetni a közüzemi számlákat, de az internetet, a TV-t és a telefont már kikapcsolták.

Tágra nyílt szemmel hallgattam és gyorsan meghívtam egy meleg szendvicsre a büfében. Természetesen azonnal lépéseket tettem, hogy segítsünk rajta. Nem pénzzel, hanem élelmiszerrel.

Hogy miért is írom le mindezt? Mi tanárok ismerjük a családot, mindegyik gyerek hozzánk járt, de a mai tanulók már nem. Egyik kollégánk egy órán a témához kapcsolódva megemlítette, hogy itt a közelünkben is vannak olyanok, akiknek gondot jelent a mindennapi betevő falat előteremtése. Valószínűleg meghökkentette az osztályt, mert a következő napon élelmiszercsomag érkezett a teljesen ismeretlen, egykori kanizsais diáknak.

Jusson eszünkbe ez a történet, amikor elégedetlenkedünk a mai ifjúsággal! Ez a diák bizonyította emberségét az embertelen 21. században. Büszkék vagyunk rá, hogy ilyen fiatalokat taníthatunk, és azt kívánjuk, maradjanak mindig ilyenek!

 

2016.12.13.

Lovassné Vass Enikő

---