Az én sulim

Tisztán emlékszem az első kanizsais tanítási napomra. Egy modern, lakótelepi általános iskolából érkeztem, ahol minden új volt, szinte festékszagú. A Kanizsait öregnek és menthetetlenül avíttnak láttam a sötét lépcsőházával, konvektoros tantermeivel. „Na, milyen az új sulid?” - kérdezte anyu a telefonban. „Rémes!” - feleltem elkeseredve. „Az épület iszonyú régi, mint egy múzeum! És képzeld, csak hat fiú van az osztályunkban!”

Nem tudom már, mikor vált a rideg és hideg tanterem - kamaszkori tombolásaink színtere - meghitt, barátságos második otthonunkká. Gondolom, azidőtájt, mikor egy csapat idegen, izgő-mozgó, nagyszájú kamaszból igazi osztály lett. Közösség. Csapat.

Jó osztályunk volt. Hogy ez mennyiben köszönhető a vak véletlennek, illetve osztályfőnökünknek és a minket tanító tanároknak, nem tudom. Azt tudom csak, hogy a belső ellentétek és klikkek ellenére azonnal összezártunk, ha külső nehézségekkel találtuk szembe magunkat. Öntudatosak voltunk és büszkék. Az „A”-sok. Politikailag teljesen inkorrekt módon utáltuk a másik gimnáziumot, és enyhe lenézéssel kezeltük azokat a szerencsétlen iskolatársainkat, akik pechjükre nem a mi osztályunkba kerültek. Együtt röhögtünk a KISZ-en (akkor már lehetett), a tanárainkon (akkor sem lehetett), egyáltalán a felnőtteken és az ő kis játszmáikon.

Az érettségink évében lezajlott Magyarországon a rendszerváltás – és mi semmit nem vettünk észre belőle. Utólag is köszönöm tanárainknak, hogy ez így lehetett, hogy nekünk megmaradhattak a saját hülye kis problémáink, és nem kellett idő előtt felnőnünk, mint a szüleink generációjának 1956-ban. Míg az ország többpártrendszerből és demokráciából vizsgázott, mi azon marakodtunk, hogy a ballagáson egyenszoknyánk legyen-e, biztosan a szomszéd utcabéli késdobálóban kell-e tartani a szalagavató utáni banzájt, és mit vegyünk a tanároknak búcsúajándékul.

Emlékszem, azon a március 15-én anyám úgy engedett el otthonról, hogy ha csoportosulást vagy tüntetőket látok, messziről kerüljem el őket, meg ne álljak! Fogalmam sem volt, miről beszél. Március volt, és mi szerelmesek voltunk, fiatalok, a lelkünk tele szépséggel és fájdalommal. Öreg iskolánk pedig színtere és díszlete minden boldogságunknak és boldogtalanságunknak. Otthonunk volt, még ha csak második otthonunk is. Ahogy minden kisgyerek a maga édesanyját látja a legszebbnek, és nem akar másikat, csinosabbat, fiatalabbat, úgy nekünk sem kellett szebb vagy modernebb iskola. Csak magunkra és egymásra figyeltünk, még a tanárainkra sem nagyon. A suli szuper volt, a felelések és dolgozatírások teljesen másodlagos problematikájával. Együtt voltunk, ez a lényeg.

Már négy éve, hogy visszajöttem. Felnőttként, dolgozni. Kicsit félem, milyennek látom majd régi iskolámat, ezt az öreg hölgyet. Az időközbeni szükségszerű felújítások és korszerűsítések ellenére úgy siklottam meghitt ölelésébe, mintha sosem hagytam volna el. A konvektorokat lecserélték (mi azon még melegszendvicset sütöttünk az órák közti szünetben), és újak az ablakok is (az egyikük elődjét én törtem be), a lengőajtóra pedig, amivel osztálytársam és legkedvesebb barátom elvágta a kezét, védőrács került. De itt a kopott kőlépcső, a nyikorgó parkettájú irodák, az antik iskolazászló, a névadónk arcképe… és itt a tablónk is. Itt van szemben a park, titkos dohányzásaink és a - nem mindennapi - testnevelés órák színtere… A tanáriban egykori tanáraim és egykori iskolatársaim köszönnek rám. Itthon vagyok.

(Majd’ 25 évvel később körbevezettem itt a lányomat, aki egy modern, lakótelepi iskolába jár. A tágas, napsütötte termekhez, XXI. századi technikához szokott szeme álmélkodva nyílt tágra. Félve kérdeztem:„Na, hogy tetszik a sulim?” „Szupeeeer!” - felelte elragadtatva. „Tisztára, mint Roxfort a Harry Potterből!”)

Na ugye!