Pedagógusnap 2022

Általában nem szeretem a „Napokat”. Erőltetettnek tűnnek. Például március 8-án kötelező jelleggel kap minden nő virágot. Nem szeretem a pedagógusnapot sem. Most mégis más érzések kavarognak bennem.

Hosszú pályafutásom vége felé közeledve egyre határozottabban tudom, hogy szeretek pedagógus lenni. Éppen mostanság, amikor nagy divat mindenért a pedagógusokat hibáztatni, amikor mindenki elismeri, hogy gond van a bérekkel, amikor a legtöbben azt gondolják, hogy a mai gyerekekkel, tinikkel, sokkal nehezebb, mint pár évtizeddel ezelőtt.

Szerencsés embernek tartom magam, hogy ez a hivatásom, és hogy 14-19 év közötti fiatalokkal tölthetem a napjaimat. Sokat tanulok tőlük, s remélem, hogy ők is tőlem. Nem csak a tantárgyamról, hanem az élet dolgairól, a problémák megoldásáról, az emberi kapcsolatokról, és még sok minden másról, a mai divatos kifejezéssel szólva, mindenről is.

Ahogy minden ember, úgy minden pedagógus is más. De egy dolog biztos: aki hosszú évek elteltével még mindig a pályán van, azt nem a pénz motiválja. Ő adni szeretne, és hisz benne, hogy adhat. Néha láthatatlanul, mert talán csak évek múlva döbben rá a diák arra, hogy mit is kapott.

Mi lenne, ha megpróbálnánk egyszer a jót keresni, a jót meglátni? Igen, nem vagyunk tökéletesek. Hibázunk. De nem csak hibáink vannak, hanem sok jót is teszünk! Túl a munkaidőn, ha kell hajnalban, ha kell késő éjjel, ha kell, akkor a saját családunk, háztartásunk rovására is, mert első a gyerek. Mert azt akarjuk, hogy neki minél jobb legyen. Nem feltétlenül ebben a pillanatban, hanem később, a nagybetűs életben. És mindegyikünk mást tud adni, mást és máshogy tud megtanítani. De nem az odavezető út a lényeg, hanem az eredmény, amit ritkán adnak ingyen.

Szeretek pedagógus lenni. A szüleim is azok voltak. Abban reménykedem, hogy minden diákomnak adtam valamit, amit magával vihetett az útra, amiről talán eszébe jutok néha. Ha így van, boldog vagyok. Mert pedagógus vagyok. Egy vagyok a sok közül.