Régi Karácsonyok
Áldott, békés karácsonyi ünnepeket kívánok mindenkinek! Úgysem jön össze, lefogadom. Jelentkezzen az, akinél békében, áhítatban telnek az ünnepek! Senki? Gondoltam. Én speciel már fél órája töröm a fejem, de hiába próbálok valami igazán szép, megható pillanatot felidézni az elmúlt karácsonyokból, mindig csak olyasmi hülyeségek jutnak az eszembe, hogy egyszer nagypapa kivette a műfogsorát az ünnepi asztalnál, tesóm meg a vihogástól falra köpte a húslevest.Egyszer meg hajnalban anyám arra ébredt, hogy feldöntöttük a karácsonyfát: én a csokidíszekért lopóztam ki, húgomat a szaloncukrok vonzották, apám meg a habcsókokat csente volna le, mikor az éjszaka közepén összetalálkoztunk a fa alatt. Na, ennyit az áhítatról.
Nagy családunk volt. Apámék hárman, anyámék négyen voltak testvérek, gondolható, hogy egy-egy rokonlátogatás simán kenterbe verte a tatárjárást. Mekkora faksznit csináltak történészeink az Arany Hordából, nemzetünk tragédiája, na persze, látták volna, mit műveltünk az unokatesóimmal egy-egy családi összejövetelen! Hogy a káosz kivédhetetlen legyen minden karácsonykor, nálunk évtizedekig hagyomány volt, hogy a testvérek (természetesen pereputtyostól) meglátogatták egymást szenteste. Annak idején, autó nélkül ez leginkább buszozást és hosszú sétákat jelentett. Zötyögtem a büdös-koszos buszokon, kezemet nehéz csomagok húzták, és vágyódva néztem a kivilágított ablakokat, amik mögött olyan gyerekek ünnepeltek, akik csodaszép ajándékokat kaptak, csak úgy. Nekem ehhez naftalinszagú idős néniket és bácsikat kellett megpuszilnom.
Mintha a kötelező utazgatás nem lett volna elég, idővel nehezítettünk a szabályokon: mindenki hozhatta magával azt az ajándékot, aminek legjobban örült, szüleim így próbáltak nagyobb kedvet csinálni esti zarándoklatainkhoz.Így fordulhatott elő, hogy a Karácsony Szelleme este tizenegykor még az utcán talált bennünket: én a nagykabátra húzott szép új pizsamámban, kezemben egy szál kolbásszal, tesóm pórázon cibálta zaklatott foxterrierünket, anyu a pezsgőt hozta kabátzsebben. Papírpohárral koccintottunk a lámpák alatt, míg nagyanyánk nevetve esküdözött, hogy soha többé nem jön el hozzánk karácsonyt ünnepelni. Átfagyva felcsöngettünk nagynénikhez-nagybácsikhoz, keresztanyáméknál megnéztük az esti filmet, koccintottunk valami kis lélekmelegítővel, aztán indultunk haza.
Aztán jött egy válás. A költözés. A látogatni való rokonság ilyen-olyan okok miatt hirtelen megfeleződött. Azon az éven volt talán az egyetlen hagyományos, érzelgős szentesténk. Ültünk a fa körül, a csonka család, nem készültünk sehová. Az ócska kazettás magnó valami borongós dalt nyektetett, mi meg csak nyeltük a könnyeinket. Nagyanyám elégelte meg elsőként a pityergést. Egyszer csak felcsattant, és közölte: indulunk meglátogatni nagybátyámékat. Most, azonnal. Tétován összenéztünk: kint hóvihar tombolt, órák óta vízszintesen hordta a havat a jeges szél. Nagybátyámék a szomszéd faluban laktak, ami jó időben ugyan csak félórás séta, ilyenkor viszont felért egy túlélőtúrával. Anyám ódzkodott: veszélyes ilyenkor az utcán, de húgom és én „Hadd hulljon a férgese!”- felkiáltással már rángattuk is magunkra a meleg ruhát. Az ajtón kilépve kissé azért elbizonytalanodtunk: a hó vastag dunyhaként takarta be a falut. Jobban elsimította az egyenlőtlenségeket, mint a kommunizmus: betemette az árkokat, elfedte az utakat, egységes hófehér sivataggá változtatta a tájat. Nekifeszültünk a szélnek. Amikor nem estünk egymásnak a röhögéstől, még haladtunk is. Kezdetben hagyományos karácsonyi énekekkel szórakoztattuk a decemberi hóvihart, aztán jöttek a modernebb dallamok, a falu határában pedig már mozgalmi dalokat harsogtunk, túlüvöltve a szelet. Szerencsére nem volt tanúja a bolondjárásnak, minden normális ember bent ült az ünnepi fények körében, a biztonságos melegben. Nem ragozom, a lényeg, hogy a rövidke utat kb. egy óra alatt tettük meg, ha nem számolom azt a fél órát, amíg a hóborította árokba derékig beszakadt nagyanyánkat próbáltuk kiásni. Anyám szerint, ha nem vihogunk közben törvénytelenül, előbb is kiszabadítottuk volna.
Hiányoznak azok a régi karácsonyok, az éjszakai sétákon szó szerint arcunkra fagyott mosolyok. „Mennyből az angyal jóllakott babbal” – dudorászta egykor egy kisgyerek, és nem pisszegték le szentségtörésért, hanem vele nevetett az egész család. Egyáltalán nem békésen, de áldottan.
Nektek is ilyen ünnepeket kívánok.
Nagy családunk volt. Apámék hárman, anyámék négyen voltak testvérek, gondolható, hogy egy-egy rokonlátogatás simán kenterbe verte a tatárjárást. Mekkora faksznit csináltak történészeink az Arany Hordából, nemzetünk tragédiája, na persze, látták volna, mit műveltünk az unokatesóimmal egy-egy családi összejövetelen! Hogy a káosz kivédhetetlen legyen minden karácsonykor, nálunk évtizedekig hagyomány volt, hogy a testvérek (természetesen pereputtyostól) meglátogatták egymást szenteste. Annak idején, autó nélkül ez leginkább buszozást és hosszú sétákat jelentett. Zötyögtem a büdös-koszos buszokon, kezemet nehéz csomagok húzták, és vágyódva néztem a kivilágított ablakokat, amik mögött olyan gyerekek ünnepeltek, akik csodaszép ajándékokat kaptak, csak úgy. Nekem ehhez naftalinszagú idős néniket és bácsikat kellett megpuszilnom.
Mintha a kötelező utazgatás nem lett volna elég, idővel nehezítettünk a szabályokon: mindenki hozhatta magával azt az ajándékot, aminek legjobban örült, szüleim így próbáltak nagyobb kedvet csinálni esti zarándoklatainkhoz.Így fordulhatott elő, hogy a Karácsony Szelleme este tizenegykor még az utcán talált bennünket: én a nagykabátra húzott szép új pizsamámban, kezemben egy szál kolbásszal, tesóm pórázon cibálta zaklatott foxterrierünket, anyu a pezsgőt hozta kabátzsebben. Papírpohárral koccintottunk a lámpák alatt, míg nagyanyánk nevetve esküdözött, hogy soha többé nem jön el hozzánk karácsonyt ünnepelni. Átfagyva felcsöngettünk nagynénikhez-nagybácsikhoz, keresztanyáméknál megnéztük az esti filmet, koccintottunk valami kis lélekmelegítővel, aztán indultunk haza.
 |
Aztán jött egy válás. A költözés. A látogatni való rokonság ilyen-olyan okok miatt hirtelen megfeleződött. Azon az éven volt talán az egyetlen hagyományos, érzelgős szentesténk. Ültünk a fa körül, a csonka család, nem készültünk sehová. Az ócska kazettás magnó valami borongós dalt nyektetett, mi meg csak nyeltük a könnyeinket. Nagyanyám elégelte meg elsőként a pityergést. Egyszer csak felcsattant, és közölte: indulunk meglátogatni nagybátyámékat. Most, azonnal. Tétován összenéztünk: kint hóvihar tombolt, órák óta vízszintesen hordta a havat a jeges szél. Nagybátyámék a szomszéd faluban laktak, ami jó időben ugyan csak félórás séta, ilyenkor viszont felért egy túlélőtúrával. Anyám ódzkodott: veszélyes ilyenkor az utcán, de húgom és én „Hadd hulljon a férgese!”- felkiáltással már rángattuk is magunkra a meleg ruhát. Az ajtón kilépve kissé azért elbizonytalanodtunk: a hó vastag dunyhaként takarta be a falut. Jobban elsimította az egyenlőtlenségeket, mint a kommunizmus: betemette az árkokat, elfedte az utakat, egységes hófehér sivataggá változtatta a tájat. Nekifeszültünk a szélnek. Amikor nem estünk egymásnak a röhögéstől, még haladtunk is. Kezdetben hagyományos karácsonyi énekekkel szórakoztattuk a decemberi hóvihart, aztán jöttek a modernebb dallamok, a falu határában pedig már mozgalmi dalokat harsogtunk, túlüvöltve a szelet. Szerencsére nem volt tanúja a bolondjárásnak, minden normális ember bent ült az ünnepi fények körében, a biztonságos melegben. Nem ragozom, a lényeg, hogy a rövidke utat kb. egy óra alatt tettük meg, ha nem számolom azt a fél órát, amíg a hóborította árokba derékig beszakadt nagyanyánkat próbáltuk kiásni. Anyám szerint, ha nem vihogunk közben törvénytelenül, előbb is kiszabadítottuk volna.
Hiányoznak azok a régi karácsonyok, az éjszakai sétákon szó szerint arcunkra fagyott mosolyok. „Mennyből az angyal jóllakott babbal” – dudorászta egykor egy kisgyerek, és nem pisszegték le szentségtörésért, hanem vele nevetett az egész család. Egyáltalán nem békésen, de áldottan.
Nektek is ilyen ünnepeket kívánok.
| 2016.12.21. | Kárpáti Zsuzsa Festmény: Torjay Valter |
Hírek, aktualitások
Eseménynaptár
Hasznos linkek
