Szívmelengető történet

Karácsonyhoz közeledve szeretnék megosztani a kedves olvasóval egy szívmelengető történetet.
Egyszervolt, hol nem volt, volt egyszer egy osztály. 35 kisdiák iratkozott be. Azért jöttek a Kanizsaiba, hogy nyelveket tanuljanak. Nagyon jó kis közösséggé váltak, amit az is bizonyított, hogy érettségi után többször összejöttünk, hogy megbeszéljük ki hol tart és meghallgassunk néhány vidám történetet.

Mióta először átlépték az iskola kapuját, tíz év telt el, az érettségi óta öt. Minden évben be-beszaladtak hozzám néhányan, hogy megnézzék az utódokat, vagy éppen, hogy elmondják örömüket, bánatukat. Akadt ez is, az is. Mindannyiszor megemlegették, mennyire szerettek ide járni, hogy még most is szívesen visszajönnének, mert nagyon boldog időszaka volt életüknek a gimnáziumunkban eltöltött öt év. Jöttek akkor is, ha hívtam őket, hogy tanácsaikkal, tapasztalataikkal segítsék az új osztályomat. Váratlan, vagy éppen várt megjelenésük mindig mosolyt varázsolt az arcomra és melegséggel töltötte el a szívemet.

A legszebb ajándék, amit kaptam a következő kis epizód volt.

Öt évvel és három hónappal az érettségi után a tanáriból kilépve egykori diákom mosolygós arcát pillantottam meg. Megkérdeztem, mi járatban van errefelé. Engem akart látni, de rögtön hozzátette, hogy Kati nénivel is mindenképp szeretne találkozni. Mivel már a nap vége felé járt, gyorsan utánanéztem, merre lehet kolléganőm. Szerencsére megtaláltuk. Pár kérdés alapján kiderült, hogy az egykori laza diák ma három munkahellyel rendelkezik, mellette pedig végzős az egyik műszaki főiskolán, ahol egyéni tanrenddel tanul. Meg is nősült.

És itt következett, amiért ez a kis írás megszületett: „Azért jöttem Kati nénihez, mert meg akarom köszönni, hogy megtanított angolul. A feleségem orosz és angolul beszélünk egymással. Köszönöm, hogy megszerettette velem az angolt.”

Ennél szebb dolog nem is történhet egy tanárral, mint hogy öt év elteltével eljön egy felnőtté vált diák azért, hogy megköszönje a tanítást.

Szép epizód ez abban a világban, amikor leginkább csak kritikát hallunk, amikor mindenki jobban ért a pedagógiához, mint mi tanárok, amikor mások akarják megmondani, hogyan, milyen módszerrel tanítsunk, ahelyett hogy az általunk kijelölt út bejárására bíztatnák a diákot! Mert hogyan is akar az a tanuló fejlődni, aki nem teszi meg azt, amit kérünk? Ha egy műszaki cikket nem a használati utasításnak megfelelően kezelünk, elveszik a garancia! Ezt mindenki tudja! Nos, így van ez a tanítással is! Aki nem tartja be a lépéseket, annál nem garantálhatjuk a fejlődést.

Ez a diák talán nem is sejti, mit adott egykori tanárának. Visszaadta a hitét! Erőt adott neki ahhoz, hogy túl a korábbi nyugdíjkorhatáron továbbra is lelkesen oktasson. És ugyanezt adta nekem is, aki osztályfőnöke voltam. Büszke vagyok rá és erről a helyről is köszönöm!