Meghökkentő, csodálatos, ellentmondásos, tanulságos!

Nem tartozom azok közé, akik első hallásra kitörő lelkesedéssel fogadták a Határtalanul program bevezetését, de most nagyon hálás vagyok érte. Valószínűleg sosem jutottam volna el ezekre a hol felemelően gyönyörű, hol pedig vaskos meglepetéseket tartogató helyekre, ahová egykoron útlevél nélkül utazhatott a magyar ember.

Átlépve a határt, rögtön megváltozott a táj képe. Rendezetlenebb lett. Döbbenet, hogy csak pár métert haladtunk, mégis, mintha egy másik bolygóra érkeztünk volna.

Kettősség lépten, nyomon. Harmincéves Ladák, szekerek, lesötétített BMW-k. Itthon szidjuk az utakat? Utazzunk el Kárpátaljára! Az épületek kontrasztosak, ahogy az emberek is, a maszatos, erőszakosan kéregető cigánygyerektől a jól öltözött városiig van minden!

A városnéző séta során mindenhol magyar feliratokat látunk, és szinte felkiáltunk, amikor meglátjuk az OTP Bank épületét. Egyik méteren, mintha otthon lennék, a másikon pedig messze idegenben. Szent István szobra mellett megállunk egy pillanatra, megcsodáljuk a templomot, de máris ott terem a család, aki a turisták lelkiismeretéből él. A régi magyar időket idézi az úri kaszinó épülete, ami kívül belül nagyon szép. Kicsit félve tekintünk az ebéd elé, de nincs meglepetés, legfeljebb a kapros káposzta, ami rendkívül finom! Munkács vára már messziről látszik, alig várjuk, hogy azokon a köveken járhassunk, amiket Zrínyi Ilona és II. Rákóczi Ferenc is koptatott. A vár fokán manapság sajnos kék-sárga zászló lobog, pedig sosem foglalták el. Íróasztalnál dőlt el a sorsa. A büszke turulmadár mindenkivel tudatja, egykoron ő uralta ezt a tájat. Ahogy haladunk felfelé, csontjaimban érzem a történelmet, a folyosókon előttem lebeg a hős Zrínyi Ilona szelleme, aki egy szobor formájában testet is ölt. Ott együtt van fiával, a nagy fejedelemmel, akit olyan fiatalon elszakított tőle a történelem vihara. A panoráma csodálatos! Távolból integetnek a Kárpátok, közelről pedig a rengeteg aranykupola, ami az újonnan épített görögkeleti templomok tetejét díszíti, hirdetve az egyház gazdagságát. Egy újabb kontraszt! Némi bolyongás után megérkezünk szállásunkra. A busz egy szocreál épület előtt áll meg. Egymásra nézünk, mi lesz itt? Némi várakozás után megtudjuk, a mi szállásunk a fák mögött van. Szuper! Európa bármely országában megállná a helyét szolgáltatásaival együtt. A vacsora is pompás, újra van kapros káposzta! Mivel az út porát már lemostuk magunkról, néhányan úgy döntünk, besétálunk a városba. Nem bánjuk meg a fél órás gyaloglást, szép a belváros. Sajnos, mire kigyönyörködjük magunkat, bezár a kiszemelt vendéglátóegység. Nem akarunk úgy hazamenni, hogy nem kóstoltunk vodkát. Hoppá! Ez a bolt még nyitva van! Nincs is jobb, mint az utcán kevert meleg vodka-narancs! Nagyon ízlik! Az utcán béke van, jó a közbiztonság.

Utazásunk számomra legmegdöbbentőbb állomása Szolyva. Itt gyűjtötték össze a szovjet hatóságok a „népellenes” magyar és német ajkú lakosságot Kárpátalja egész területéről. Több ezer név olvasható a siratófalon, és a lista még koránt sem teljes. Szégyen, hogy erről itthon nem nagyon hallunk. Szisztematikusan irtották a magyarokat. Aki ide készül, vigyen magával egy mécsest és egy nemzeti színű szalagot, no és ha teheti, némi pénzt az emlékpark fenntartására!

Aztán újabb ámulatba esünk, amikor felkeressük a II. világháborús bunkerrendszert, az Árpád vonal egy elemét,  ami állítólag több kilométer hosszan terül el a föld alatt. Teljesen még nem sikerült feltárni, mert a háború után több helyen berobbantották, vagy befalazták és nem tudni, mi van a falak mögött. Valami olyat képzeljünk el, mint a Budai Vár alatti sziklakórház. Erről a hatalmas védvonalról sem hallottunk itthon, pedig Kanadában például tanítják nagyszerű kialakítása miatt. Bevenni nem tudták, csak megkerülni, amikor a románok átálltak a másik oldalra. Gyönyörű tájakon vezet tovább utunk a Vereckei hágóhoz, ahol megértjük, miért döntött Árpád a letelepedés mellett. Semmihez sem hasonlító érzés járja át a lelkünket, ahogy körbetekintünk. Kézzel foghatóvá válik a trianoni veszteség. Lelki szemeink előtt látjuk Árpádot fehér lovon, (amin persze sosem ült), ahogy végigtekint a tájon, majd elégedett mosolyra húzza a száját: „Megérkeztünk! Ez lesz a mi hazánk!” Elénekeljük a Himnuszt.

„Mit nekem te zordon Kárpátoknak, fenyvesekkel vadregényes tája” – egyre csak ez zakatol a fülemben. De nem! Nem értek egyet Petőfivel! Magával ragad a festői táj. A hatalmas fenyők, a kövek között folydogáló széles patakok, Kárpátalja legnagyobb vízesése a Sipot zuhatag. Még a sok helyütt látható harckocsi akadályok sem rontják a képet. Csak bámulok, amíg teljesen be nem sötétedik.

Az út borzalmas állapotban van, lassan haladunk. Végre megérkezünk, rendesen elcsigázva. Az étterem hangulatos, az étel elfogadható, megint van kapros káposzta, és borscs leves, ami szintén káposztából készül. Elfojtjuk egy kis sörrel és pálinkával. A szállás igazi szocreál. Balatonberény, csak saját fürdővel. Annyira nem tetszik, hogy sokat időzzünk benne, így a fáradtság ellenére úgy döntünk, megnézzük a csillagos eget a Kárpátok fölött. Felmászunk a Szinevéri tóhoz, néhány fiatal és én. Háromszor meg kell állnom, hogy erőt gyűjtsek, hiába nem bírom én már ezt a tempót! Mire felérünk, befelhősödik, így lőttek a fotózásnak! Lefelé valamivel könnyebb, mégis hosszabbnak tűnik az út. Nem bánjuk, mert kevesebbet leszünk az épületben. Alig néhány óra alvás után újra felkeressük a tavat, ezúttal napsütésben. Teljesen más! Sétálunk egyet a tó körül, vásárolunk ezt-azt a helyi őstermelőktől és gyűjtögetőktől, aztán gurulunk tovább. Nem tudok betelni a hegyekkel! Bármerre nézek, körbevesznek a Kárpátok vonulatai. Az elaggott cirkuszi medvék rezervátuma mellett elhaladva látunk egy macit is, aki békésen táplálkozik az erdőben. Sajnos leszakad az ég, így elmarad a kilátónál való fényképezés, de ez egy okkal több, hogy visszatérjünk. Alsókalocsára érkezve szétnézünk a falumúzeumban, majd egy igazán hangulatos, helyi ruszin specialitásokból összeállított ebédet költünk el. Nagyon finom és végre megkóstolhatom a Szovjetúnió idejében elmulasztott kvaszt, ami nagyon ízlik. A gazda még egy kis zenés folklór műsorral is kedveskedik, amiben a mi fiataljaink is részt vesznek, nagy derültséget okozva. Továbbhaladva, ha távolabbról is, de elkísérnek minket a Kárpátok. Estefelé megérkezünk Viskre, ahol talán a legjobban őrzik magyarságukat az emberek. Családjaink nagy szeretettel és sokféle pálinkával fogadnak bennünket, no meg egy jó kis töltött káposztával, ami helyi szokás szerint édes káposztából készül, paradicsommal sűrítve. Hosszasan elbeszélgetünk erről-arról, mintha régóta ismernénk egymást.

Másnap a gazdag reggelit követően útra kelünk, hogy teljesítsük vállalásunkat. Gulyást főzünk és adományokat adunk át a huszti magyar iskola kis diákjai számára. Tartalmas a program, mert kollégáink egy kis sportvetélkedőt is szerveznek. Jól telik a nap, az adományoknak pedig ezer helye lesz. Mivel az idő gyorsan szalad, kettéválunk. Társaink sövényt ültetnek a taracközi temetőben, mi pedig meghódítjuk a huszti várat. Régi vágyam teljesül, előbb csak magamban, aztán a többiekkel együtt hangosan is elmondjuk Kölcsey sorait miközben széttekintünk az alattunk elterülő gyönyörűséges tájon. „Bús düledékeiden Husztnak romvára megállék…”



Mivel még van időnk a busz érkezéséig egy rögtönzött városnézésen veszünk részt a város legszebb részén. Rendezett utcák, szép épületek, jól öltözött emberek. Jól érezzük magunkat! Kicsit késve érkezünk vissza Viskre, ahol a finom vacsora után még egy program vár ránk, a búcsúest a tájházban. Kicsit húzódozunk tőle, mert a négy fárasztó nap után inkább pihennénk, de elmegyünk. Szerencsére, mert egy nagyon hangulatos este kerekedik, tánccal, énekkel, magyarkodással és beszélgetéssel.

Reggel elbúcsúzunk vendéglátóinktól és folytatjuk utunkat. Visken megnézzük a református templomot és meghallgatjuk a helyi lelkész hangulatos beszámolóját a konok viskiekről, no meg a templom és a gyülekezet történetéről, életéről. Nagy élménnyel lettünk gazdagabbak! Továbbhaladva beiktatunk egy rövid megállót, hogy megnézhessük Bartók Béla gyermekkori lakóházát és a Perényiek kastélyát Nagyszőlősön, illetve a turulmadaras emlékművet Tiszaújlak határában, ahol már készülődnek az évi szokásos ünnepségre a magyarok. A kör Beregszászon zárul, ahol ki-ki elkölti maradék valutáját. Nekem maradt pár száz hrivnyám, egy újabb ok a visszatérésre.
Kárpátalja magába szív és nem ereszt! Rengeteg kiaknázatlan kincse van! Nagyon jó volt látni, hogy az ott élő magyarok büszkék magyarságukra, szeretnék azt megőrizni. Ehhez kell az anyaország segítsége. De mindenki jól jár, mert aki megismeri Kárpátalját, gazdagabb lesz.
 
Köszönettel tartozunk Lengyelné Molnár Máriának, aki az utazást megszervezte, és idegenvezetőnknek, Évának, aki kitartóan szolgáltatta számunkra a szellemi táplálékot.