Berlin visszavár - 2019

Szombaton, kora hajnalban gyülekeztünk az iskola előtt, mielőtt nekivágtunk a hosszú útnak, ami Németországba vezetett. Álmosan búcsúzkodtunk szüleinktől, azzal az ígérettel, hogy „majd írunk” (és hozunk német sört). Négy órakor már indult is a busz Csehország irányába.

Természetesen nem hagyhattuk ki a prágai városnézést, ami szuper volt, még úgy is, hogy időnként lépni alig lehetett a rengeteg látogatótól. Fiatal idegenvezetőnk ügyesen lavírozott a tömegben, miközben sok érdekességet mesélt a „városok királynőjéről”. A Vencel tértől az Óvárosi téren álló városházáig sétáltunk, ott megcsodáltuk a legendás óraszerkezetet.

Láttuk a Týn templom csúcsait is, átmentünk a Károly hídon, amely szinte roskadozott a turistáktól. Megtekintettük a tarka feliratokkal és rajzokkal borított John Lennon falat, ami előtt egy gitáros zenélt - sikerült elcsípnem a Blackbird című Beatles-dalt. A kürtőskalács illatú Vencel térre visszatérve kaptunk egy kis időt, hogy kipihenjük a gyaloglás fáradalmait és harapjunk valamit.

A következő megálló Drezda volt. Az eredeti tervek alapján visszaépített Frauenkirche mindegyikünket lenyűgözött. Feltekintve szinte elakadt az ember lélegzete, és a kupola alatt az elcsendesedett turisták közül néhányan halk imát mondtak.

Nagy sétát tettünk az utcákon, hogy felfedezzük a környéket: figyelmesen megnéztük a Fürstenzug-ot, azaz a galéria külső falára festett fejedelmi menetet. (Halálra rémisztett egy élőszobor.) A második világháborúban lebombázott, azóta szépen felújított épületek megfeketedett kövei és aranyszínű díszei éles kontrasztot alkottak. Az egyik szobor tövében utcazenész klarinétozott: az Ave Maria dallama betöltötte a teret.

Bár elég sokat fotóztam, a fényképek a felét sem adják vissza annak, amit láttunk. Nem is azért, mert a tornyokat képtelen volt befogni a telefonom kamerája, hanem mert a hangulat nem jön át. Azt tapasztalni kell. (Drezdának ez a része egy olyan hely, ahol éppenséggel el tudnám tölteni a szabad délutánjaimat.)

Nyolc óra körül értünk berlini szállásunkhoz. Elfoglaltuk a szobákat, és hamarosan nyugovóra tértünk, hogy másnap újult energiával induljunk meghódítani a várost.

Vasárnap hideg, felhős, szemerkélős reggelre ébredtünk, de ez nem szegte kedvünket, mert olyan látnivalók vártak ránk, mint a Győzelmi oszlop és a Gedächtniskirche, vagyis Vilmos császár emléktemploma. A csonka torony mellett modern központi csarnok épült, falait csupa kék üveggel rakták ki, ami lenyűgöző látványt nyújt a hatalmas aranyszínű Krisztus-szoborral. A templom lépcsőin azoknak a nevét olvashatjuk, akiket pár éve elgázolt egy őrült. Az embernek összeszorul a gyomra.

Ezután hajókáztunk a Spree folyón - jólesett benn üldögélni, kibambulni az ablakon, és hallgatni a berlini nevezetességekről szóló ismertetőt. Persze csábított a fedélzet is, de ott meg lehetett fagyni, így csak integettünk a mellettünk elhaladó sétahajók utasainak, aztán visszamenekültünk a melegbe.

A hajózás után az Alexanderplatzon kötöttünk ki, ahol életre kelt a németkönyvünk. Felnéztünk a tévétorony ködbe burkolózott csúcsára, fotózkodtunk a híres világóránál, és vidáman üdvözöltük a gyalogos átkelőknél őrködő Ampelmannt. A szabadidő után a technikai múzeumba látogattunk el. Erről azt kell tudni, hogy egy év sem elég arra, hogy mindent végignézzünk benne. Nem jártam például a Beamtenhaus részen, pedig a térkép szerint ott a bőröndök gyártásának is külön tárlatot szenteltek. (Plusz egy ok, hogy valamikor visszajöjjek Berlinbe.)

A technikai múzeum után a Panorama Punkt következett. A Kollhoff Tower huszonnegyedik emeletére nyolc másodperc alatt vitt fel Európa leggyorsabb liftje. Szédelegve és émelyegve léptem ki, de a rövid rosszullétért azonnal kárpótolt az elképesztő kilátás. Fújt a szél és nem volt valami meleg ott fenn, de jó negyedórát töltöttünk nézelődéssel. Néha csak leragadtam egy ponton, és néztem az utcákon a nyüzsgést. A járókelők hangyáknak tűntek, az autók legfeljebb katicabogaraknak.

Lefelé ismét megtapasztalhattuk azt a bizonyos három-emelet-egy-másodperc-alatt sebességet. Ezt az élményt a Sony Centerben hevertük ki. A napot egy hangulatos, gyertyafényes mexikói étteremben fejeztük be, ahol ízletes és kissé csípős indiai vacsorát ettünk, amit a spanyol churros nevű desszert koronázott meg. (Külön élményt jelentett, hogy az épület 2. emeletéről csúszdán is le lehetett jutni a földszintre.) Besötétedett, és még utoljára benéztünk a Sony Centerbe, hogy lássuk, milyen kivilágítva. Akárcsak New York.

A hétfői napunk elég zsúfolt volt, a végére alig-alig vonszoltam magam, de azt mondom, megérte. Az East Side Gallery volt az első, amit megnéztünk. Egy kilométer hosszú fal, a legkülönbözőbb alkotásokkal díszítve. Ha szépnek nem is nevezném őket, ötletesnek mindenképp ötletesek voltak. Csak később tudatosult bennem, hogy ez a berlini fal maradványa.

Ezután hirtelen Elő-Ázsiában találtuk magunkat – ellátogattunk a Pergamon Múzeumba, majd a hatalmas főpályaudvaron eltöltött szabadprogram után a Német Történelmi Múzeum következett. Itt is csak az időhiány volt a gond – nem jutottunk el a világháborúig.
A múzeumok után gyalogszerrel tettük meg az utat a híres-nevezetes Brandenburgi kapuig. Ekkorra már szépen sütött a nap, tehát remek szelfiket lehetett lőni előtte. Még pár perc séta, és elérkeztünk a várva várt Reichstaghoz!

Ahhoz, hogy egyáltalán megközelíthessük az épületet, olyan komoly ellenőrzésen kell átesni, mint egy reptéren. De szerencsére gond nélkül átjutottunk, és hamarosan már benn is voltunk. Egy kedves és elegáns hölgy vezetett körbe minket – jártunk az ülésező teremben, elmentünk a német szövetségi kancellár, Angela Merkel irodája előtt, végül felmentünk a kupolába, ill. a benne lévő kilátóba. Fantasztikus panoráma nyílt onnan is, és a tetőteraszról is, ahol a fejünk felett fekete-piros-sárga zászlók lobogtak.

Az eseménydús hétfő után a kedd egy fokkal „lazább” volt. Ezúttal ragyogott a nap, úgyhogy alig ismertem rá az Alexanderplatzra. A vasárnapi alkalommal ellentétben most minden üzlet nyitva volt, tehát megrohamoztuk a boltokat és a kávézókat. Tizenkettőkor búcsút intettünk a német fővárosnak, és Bamberg felé vettük az irányt busszal. (…Ami az S-bahn és U-bahn után kellemes változatosságot jelentett.) Délután öt körül értünk célba.

A város hangulata engem azonnal elvarázsolt. Egy vendégfogadó/sörfőzdében megkóstolhattuk a különleges füstölt sört, azután barangoltunk a középkort idéző utcákon. (El is döntöttem, hogy ez a kedvenc városom.) Felkapaszkodtunk a dómhoz, és azon vitatkoztunk, hogy román stílusú, vagy gótikus. (A Wikipédia szerint késő román és koragót, tehát mindenkinek igaza volt.) Alkonyatkor visszaszálltunk a buszra, és meg sem álltunk Nürnbergig, ahol az utolsó éjszakát töltöttük.

Szerda reggel, május elsején csomagolás és reggelizés után körbenéztünk az óvárosban, ami kicsit Kőszegre emlékeztetett. Nagy örömünkre bejutottunk a St. Lorenz templomba. Kívülről is káprázatos, de odabent a látvány mellett az áhítatos csend is fokozta a hatást. Azt hiszem, erre mondják, hogy fenséges.

Kint egy padon morzsákkal örvendeztettünk meg egy csapat verebet, de eljött az idő, hogy Nürnbergtől is elbúcsúzzunk. Még megnéztünk egy számomra kiejthetetlen nevű helyet, a Reichsparteitagsgelände-t, de ez volt az utolsó program. Délben indultunk haza, – nem a szállásra, hanem Magyarországra.

Este nyolckor már Szombathelyen voltunk. Mielőtt a busz begördült volna az iskola elé, hálás tapssal köszöntük meg osztályfőnökünknek, hogy megszervezte ezt az emlékezetes kirándulást.

Furcsa volt újra itthon lenni, furcsa volt másnap iskolába menni. Ha nem látnám a sok fotót, prospektust, belépőjegyet és az útinaplómat, talán el sem hinném, hogy múlt héten még több mint ötszáz kilométerre voltam innen, szebbnél szebb helyeken.

A kirándulásunkon készült fotóinkat a Galéria & Média menüpont alatt tekinthetik meg.