Hősök és antihősök Budapesten, avagy a 12. B kirándul

A Kanizsai Dorottya Gimnázium 12. B osztálya december 10-én felutazott Budapestre, hogy megtekintse a Terror Háza Múzeumot és karácsonyra hangolódhasson a világ egyik legszebb adventi vásárával a Szent István Bazilika előtti téren.

Az osztály korán reggel indult vonattal a szombathelyi pályaudvarról. A szemek fátyolosan figyelték a tájat, ami az előző napi havazások miatt gyönyörű látványt nyújtott. Nem tudtuk, mire számítsunk azon a napon. Féltem, hogy az olvadó hó elárasztja majd a fővárost, és egész nap a latyakban fogunk gázolni. Tartottam tőle, hogy hideg lesz és átázik a cipőm, attól pedig egyenesen rettegtem, hogy a múzeum után olyan melankolikus hangulatba kerülök, hogy nem tudom értékelni a karácsonyi vásárt.

Mikor megérkeztünk Kelenföldre, a legtöbb félelmemet elfelejtettem és másra sem tudtam koncentrálni, csak a hatalmas épületekre, a történelmi szobrokra, emlékművekre, valamint osztályfőnökünk hangjára, aki úgy beszélt a fővárosról, mint régi ismerőséről.

A Hősök tere felé vettük az irányt, „villamosháton”. Az ég szürke volt, a tér szürke volt, az épületek szürkék voltak, de az a pár fényfüzér a fákon és Vajdahunyad várának pesti kistestvére színt adott az élménynek. Méregettük egymást Árpád vezérrel, beszélgettünk Károly Róberttel és szerintem Kossuth Lajos rám kacsintott. Az osztály érdeklődve szlalomozott a hősök között, mindenki kereste a neki tetszőt, a kedvencét.


Szerintem mind fáztunk, de senki nem mondta volna ki hangosan, mert elindultunk az Andrássy úton és volt jobb dolgunk a panaszkodásnál. A szombathelyi Széll Kálmán utcát az előbb említett sugárútról mintázták, de a kettő között lévő különbség olyan, hogy csak tátott szájjal lehet nézni. A csodálatos épületek után a hatvanas szám alatt találtuk meg a Terror Házát. Pont azon a héten vettük történelem órán az 1956-os forradalom és szabadságharc leckéjét, ezért az osztályban még élénken éltek a kötelező évszámok és a korhoz kapcsolódó fogalmak.

Az épület előterében egy szovjet tank ágyúcsövébe bámultunk bele, majd a második emeleten kezdtük a kiállítás megtekintését. Nem fogom részletezni, hogy mit láttunk, hallottunk, mert úgy gondolom, ezt mindenkinek magának kell megtapasztalnia. Neked, aki a közeljövőben látogatsz el ide, azt tanácsolom, hogy szorítsd össze a fogad, szállj be a liftbe és sétálj végig a folyosón emelt fővel, ahogy illik, és gondolj arra, hogy mennyivel szerencsésebb életet élsz, mint az az elítélt, aki életében utoljára ennek a folyosónak a falait látta! Két óra múlva kijöttünk az épületből. Volt, aki hallgatott, volt, aki hangosan fejtegette a témával kapcsolatos nézeteit, de legbelül mind ugyanarra gondoltunk, azt emésztgettük, amit bent megtudtunk.

A nap fele még hátravolt, ezért a Vörösmarty téren tett séta után úgy 1000 évet visszaugrottunk az időben, és a Szent István Bazilika kupolája alatt megnéztük a Szent Jobbot. Én már sokszor láttam az ereklyét, és jártam a templom padsorai között, de úgy érzem, minden alkalommal egyre nagyobb hatást gyakorol rám. Az osztály csendben sétált az oltár körül, kerülgette első királyunk földi maradványait és mindenki suttogva osztotta meg társával a gondolatait.

A bazilika előtti adventi vásárban örömmel veszett el mindenki. "Karácsony illat" keringett körbe a téren, és az ember legszívesebben kipróbált és megkóstolt volna mindent. A feeling tökéletes volt, felkészültünk mind a karácsonyra. Hazafele a vonaton nem éreztük úgy, mintha vége lenne a napnak, bár mindannyian elfáradtunk.

Végzősök vagyunk. Dolgunk, mint a tenger, szinte sose érünk rá, ezért is volt tökéletes ez a pénteki nap, hisz az osztály együtt lehetett és szerezhetett közösen új élményeket. Köszönettel tartozunk szeretett osztályfőnökünknek, aki megszervezte ezt az egész kirándulást.

De most a lazításnak vége, rákapcsolunk és májusban az érettségin meglátjuk, milyen gyémánttá csiszolódtunk!