Tea és Tudomány - vendégünk volt Torjay Valter

Jó volt kanizsaisnak lenni, jó volt itt fiatalnak lenni – kezdi a visszaemlékezést Torjay Valter, festőművész, művészettörténész, tanár, aki 1983-ban érettségizett a Kanizsai Dorottya Gimnáziumban.

A Tea és Tudomány sorozat legutóbbi rendezvényén hamar megelevenednek a régi kedves tanárok, minták, akik az indulást segítették: Wirth Zsuzsanna, Mentes Vilmos, Módos Tibor, Tőke Gézáné, Cserményi Vajk, és természetesen Vörös Feri bácsi, a Rajztanár, akitől mindent megtanult. Ha kellett, a tanár úr konyhájában is rajzoltak, hogy másfél év alatt simán megfeleljen a felvételin.

A rajz-történelem szak után óraadótanár volt Körmenden, mellette rengeteg ideje maradt festeni, alkotni. Hamar jöttek a kiállításlehetőségek itthon és külföldön. Nagy Tamás tanár úr kérdésére, hogy melyik kiállítására a legbüszkébb, két példát is említ a festőművész.

Az egyik, amikor 1999-ben egy kiállítócsoporttal a bajor Kaufbeurenben mutathatta be munkáit többek között Simon Istvánnal, Csonka Ernővel és Marosfalvi Antallal együtt. A másik, amely talán még felemelőbb Torjay Valter számára, amikor Jánosházán mutatkozott be, és a kisebb település ellenére, sokkal nagyobb elismerést kapott mint máshol.

A beszélgetés már a művészi hitvallás felé kanyarodik. Megtudjuk, hogy sokkal jobban szereti a természetelvű, hagyományos festészetet a modern helyett. „Többre tartom Rembrandtot mint Picassot, (…)de a látványelvű, hagyományelvű festészet itthon ciki, nem úgy, mint Amerikában vagy Spanyolországban.”

Szerinte csak a manuális tevékenység lehet szép a művészetben, meg kell tanulni először rajzolni, festeni, hogy aztán absztrakt műveket hozhasson létre az alkotó. „A festészet több mint egy munka; hivatás, szenvedély, enélkül nem lehet csinálni”

Nagy szerelem a régiségek gyűjtése is. Egy alkalommal a Szent Márton temetőben festett (amit kicsit örökbe is fogadott), idős emberekkel találkozott, akik mély benyomást tettek rá. Olyan kort idéztek, amely más, még értéket hordoz.

Egyre jobban érdekelték a régi tárgyak, gramofonok, bicskák és a bútorok. Egy régi, kézzel faragott bútornak van szépsége, rangja. Elkezdte gyűjteni, újítgatni őket, majd megírta tapasztalatait. Főleg a sírkő- és bútorművesség területén publikált. A Bútorok, lakások, asztalosok a békeidőben című könyve 2006 végén jelent meg.

Izgalmas pontjához érkezik az előadás. Az okostábla most gyönyörű festményeknek ad otthont. Válogatást láthatunk a művész kedvenc alkotásaiból, közben a betekinthetünk az alkotási folyamatba is.

„Azt gondolom a művészetről, hogy egy művész sohasem mondhatja, hogy eleget tudok. Mindig tanulni kell, figyelni a természetet, másokat.” Megismerjük a festészethez vezető út állomásait. Először rajzolni kell, sokat, önarcképeket, portrékat, aktokat, szobabelsőt vagy épp egy neobarokk karosszéket.

Ezután jönnek a látványelvű festmények, tájképek. „Őszintén kell festeni, akkor egyéni lesz.” És hogy milyen stílusban fest? Nehéz behatárolni, „posztimpresszionisztikus, amit én csinálok, festek, ahogy festek”, szimbolistának vallja magát. Mai napig gyakorol, tanulmányt készít egy koponyáról, megörökít egy mosókonyhát. Néha egy kéménnyel el tud mondani mindent a választott hazájáról.

Sosem lehet, tudni, hogy milyen összefüggés lehet a művészete és az élet között. A vetítőn most egy nőalakot látunk, akit fejből festett, amikor nagyon magányos volt, hiányzott valaki. Rá egy hónapra ismerte meg a feleségét.

És hogy ebből meg lehete-e élni? Torjay Valter szerint ma Magyarországon nem. Bár néha hívják kiállításokra, de akkor meg nagy képeket várnak. „Akkor kell nagy képeket festeni, ha a téma megkívánja”, de én nem szégyellek kicsi képeket festeni”.

Sokat már nem kell várni arra, hogy élőben lássuk a festőművész képeit, hiszen biztos, hogy lesz kiállítása a következő tanévben a Kanizsai Dorottya Gimnázium Galériájában.